Angyali vigasz

Ez a koncert arról szól, hogyan tud egy emberi hang – vagy sok hang együtt – kimondani olyasmit, amit egyetlen szó sem tudna. Négy mű, két francia zeneszerző, és egy közös, égig érő kérdés: mi marad velünk, amikor minden más elcsendesedik? A Nemzeti Énekkar Somos Csaba vezetésével és Ács Dávid László orgonakíséretével egy igazán lélekemelő műsorral készült erre az évadra.

Van egy fiatalember, alig húszévesen, aki egyetlen kórusművel megmutatja, mivé lesz majd: Franciaország egyik legnagyobb, legbensőségesebb hangú zeneszerzőjévé. Az est Gabriel Fauré Jean Racine énekével indul – egy művel, amely már önmagában egy kis csoda. Fauré az Ecole Niedermeyer diákjaként komponálta, és épp ezzel nyerte el az iskola első díját záróversenyén. A szöveg egy negyedik századi, Szent Ambrusnak tulajdonított latin himnusz (Consors paterni luminis) francia átköltése – magától a nagy drámaírótól, Jean Racine-tól. A fény szavai ezek, amelyek a sötétség csendjét törik meg.

A második szerző nem véletlen választás: Camille Saint-Saëns és Gabriel Fauré kapcsolata a zenetörténet egyik legmélyebb és leghosszabb, 60 éven át tartó mester-tanítvány barátsága volt. Saint-Saëns két, kíséret nélkül felcsendülő kórusműve talán az est legbensőségesebb pillanata. Az 1882-ben komponált kórusművek a francia romantika költői gyöngyszemei. Az éjszakák nyugalma egy békés, melankolikus hangulatú darab, amely a természet esti elcsendesedését festi le harmonikus dallamívekkel és lágy ritmusokkal. A virágok és a fák ezzel szemben a természet szépségét és az elmúlást állítja párhuzamba, finom vokális váltásokkal és gazdag harmóniákkal.

„Azt mondták, hogy a Requiem nem fejezi ki a halálfélelmet. Valaki a halál altatódalának nevezte. De én így látom a halált: boldog szabadulásnak, az örökkévaló boldogság felé való törekvésnek, nem pedig fájdalmas élménynek.”
Mondta saját művéről Fauré, melyet 1887-ben kezdte komponálni, és amely tudatosan eltér a 19. század monumentális, drámai gyászmise-hagyományától. Míg Berlioz és Verdi Requiemjei apokaliptikus erejűek, Fauré műve a halált nem félelemmel, hanem megnyugvással és vigasszal szemléli. A zeneszerző szabadon válogatott a latin gyászmise és más liturgikus szövegek között, szinte teljesen mellőzve a Dies irae ítéletnapi vízióját. Ezt a művet – Fauré saját szavaival élve – „az örök nyugalomba vetett, nagyon is emberi hit” hatja át. A mű születésére szüleinek elvesztése is hatással volt, és talán épp ezért olyan emberi: nem eltávolít a fájdalomtól, hanem gyengéden átölel. Ez a zene pontosan azt tudja, amire mindannyiunknak szüksége van néha: hogy valaki kimondja helyettünk azt, amit mi magunk nem tudnánk.